A következő cikket írtam az idei hermanos évkönyvbe a Hermannapokról.

Az osztályunk természetszerűen próbált menekülni a lehetőség elől, hogy a Hermannapot szervezhesse (ahogyan azt ma is teszik és mindig is tenni fogják más osztályok), de Kóródi tanár úr állhatatosságának köszönhetően miénk lett az első Hermannap szervezésének dicsősége. Akkorra persze már nagyon is gyakorlottak voltunk szervezésben, hiszen elnyertük a Mazsola- és a Kopaszavató szervezésének jogát is (mindkettőt vérre menő küzdelemben), és egy osztálykirándulásnyi kalandtúrát is szerveztünk már egy hatodikos évfolyamnak.

Az első Hermannapon – mindegy, hogy az általunk szervezett elsőre gondolunk vagy a világtörténelemben a legelsőre, mert a kettő ugyanaz –, szóval az első Hermannapon miután túllendültünk a kérdéskörön, hogy mi a francot csináljunk?, valamilyen meseszerű módon mégiscsak összehoztuk a dolgot. Támogatókat kerestünk fel személyesen és győztünk meg, sporteszközöket szereztünk, zenekarokat és táncosokat kértünk fel, tanárainkat is előadásokkal hadra fogtuk, komolyabb grafikai készségek híján pálcikaemberekkel reklámoztuk a rendezvényt. A programokat mind magunk szerveztük, a felügyeletet mind mi láttuk el, például amikor a sorversenyen egyedül részt vevő osztály ellen álltunk ki, hogy ellenfelük legyen.

Hogy az első Hermannap milyen jól sikerült, az utána bekövetkező lincshangulat hiánya és a második ránk sózott Hermannap is mutatja. A második Hermannap kapcsán az osztályból a szervezők közül sokaknak a szívét még ma is elönti a melegség, ha arra gondolnak, hogy aszervező tanárok milyen kreatív és egyedi módokon tudtak tőlünk homlokegynest ellentétes dolgokat kérni.

Tudósok vitatkoznak rajta azóta is, hogy a maga után a földön mindenfelé kívánni valókat hagyó szervezés, a magyarázat nélkül teleportáló projektorok, az egymásra szervezett programok és az általános káosz hogyan végződhetett sikerrel. Pedig, ha a tudósok belegondolnának egy kicsit, rájönnének, hogy tényleg jó programokat szerveztünk: zenekarok, táncosok jöttek, tanárok sztoriztak, mindenféle érdekes játékok, színdarabok voltak, sakkszimultánban, élőcsocsóban és szumóban lehetett részt venni, és persze verőfényes napsütést rendeltünk.

Zoli bácsi és sokak szemében a Hermannapok szervezése valamilyen formában mindenképp a (sokan mások által a hermanos évek csúcsaként számon tartott) Hermanhét két főpróbájaként jelentek meg. Zoli bácsi és a sokak nem csalódhattak: vitathatatlan tény, hogy a Hermannapokkal szerzett és később kamatoztatott tapasztalatainknak volt köszönhető, hogy a Hermanhéten egy percig sem volt kétséges a dobogós helyezésünk.

Az osztályt ugyanis (a már említett tudósokkal ellentétben) sosem érdekelte igazán a programjainak objektív sikeressége – bármit is jelentsen ez –; helyette csak élveztük az egészet. Mi is kipróbáltuk az élőcsocsót, a szumót, egy igazi igazgatóhelyettessel pogóztunk az Attic band kiváló koncertjén, gulyást ettünk, és úgy általában élveztük a ragyogó napsütést. Kafa programokat is szerveztünk előtte, de az mindegy. A Hermanhéten is ugyanezt a tudást kamatoztatta az osztály azzal a különbséggel, hogy akkor több hó esett.

Ha csak nagyon kevés tudás marad meg az egészből, az egész hermanos témából, akkor ez a dolgokat-élvezni-tudás legyen közte – a többi, ami kell, ha kell, jön magától.

A következő cikket írtam az idei hermanos évkönyvbe a túrázásról.

A Farkas-túrák sokaknak a kikapcsolódás legvégső, legelemibb formáját nyújtották a hermanos évek alatt. A lélekkel a legjobb, mi történhet, ha felkapjuk a vállainkra és egy napig csak a Bükkben túráztatjuk. Ilyenkor a fejnek gondja nincs, csak töltődik fel energiával. És ha már a lélek rávett, hogy szombat reggel nyolckor ott legyél a 15-ös busz diósgyőri végállomásánál, akkor be kell vallani, hogy a testeddel sem történhet jobb annál, mint hogy a nap folyamán teljesen kifacsarod, és estére már csak egy forró fürdőre vágysz lefekvés előtt.

Ezek a túrák valamilyen formában mindig a korlátainkon való túllépésről szóltak. Legyen volt szó az emberi teljesítőképesség, a civilizáció, a járt utak vagy éppen a szigorúan védett természetvédelmi területek határainak átlépéséről, sosem riadtunk vissza. Sokak azóta se voltak olyan hullák, mint a 48-as teljesítménytúra után, de máskor se értünk haza úgy, hogy ne lettünk volna nagyon sárosak, nagyon izzadtak és ne láttunk volna valami legalább olyan csodálatosat, mint a minden fáradságért kárpótló kilátás az Istállós-kő tetejéről.

Nem csak hogy szép helyeket láttunk és mindig jól szórakoztunk, de úgy sem múlhatott el túra, hogy a biológusok és a földrajzosok ne tanulhattak volna valami újat a természet csodáiról Farkas tanár úr jóvoltából. De még ha mondjuk kockázatitőke-befektetőnek is tervezne menni valaki, akkor is megtanulhatta az Elnök úréktól – talán anélkül, hogy észrevette volna –, hogy túrázni milyen csodálatos; és ez a tudás talán jobban meg is ragad – és tán fontosabb is –, mint a dolgozatok után a feledés homályába veszett tananyagrészletek.

Problémák

Mondjuk kezdjük ott, hogyha mindenkinek csak ötletei vannak, akkor azok nem fognak maguktól megvalósulni. Szerencsére ha egy osztálynyi ember szervez dolgokat, akkor lesznek páran, akik automatikusan magukra vállalják pár ötlet megvalósítását.

Maradnak azonban olyan feladatok, amiket senki nem vállal el, amiket többen többféleképp akarnak megvalósítani, és amikhez a többivel összehangolt munkára van szükség. A legelsőre nyilván nem kell példa, a második esetében például egy forgatókönyvre kell gondolni, a harmadik esetben pedig mondjuk a programok reklámozása juthat eszünkbe. Ezen kívül az elvállalt feladatoknak is lehetnek olyan részei, amiket a végrehajtó nem csinál meg automatikusan, például egy költségvetés elkészítése határidőre.

Itt a megoldás!

Ezekre a problémákra a megoldás, hogy választunk egy koordinátort (főszervezőt), aki összefogja az egész projektet. Az ő feladatai a következők:

1. Részprojektekre osztja fel az egész projektet. Ez lehet egy-egy megszervezendő program, költségvetés készítése, reklám készítése, támogatások kérése, kellékek beszerzése, engedélyek elintézése stb.
2. Megfelelő embereket jelöl ki a részprojektekhez. Nevezzük csoportnak azt, aki a részprojektet végrehajtja, és csoportfőnöknek azt, aki a csoport főnöke, és a koordinátorral a kapcsolatot tartja.
3. A feladatokat a csoportoknak kiosztja a csoportfőnökökön keresztül annak érdekében, hogy a többi csoport munkáját megkönnyítse. A csoportfőnöknek például a saját részprojektáról költségvetést kell készítenie, össze kell írnia a beszerzendő cikkek listáját, a reklámanyaghoz le kell írniuk, hogy mi lesz a programban, stb.
4. A problémákra megoldást talál. Ha valakinek problémája támad az egész projekt valamely részével kapcsolatban, akkor a koordinátornak kell tudnia a megoldást, vagy neki kell tudnia, hogy kihez lehet fordulni segítségért (melyik csoport feladata a probléma megoldása).
5. Összehangolja a csoportközi kommunikációt, rendszeresen konzultál a csoportfőnökökkel arról, hogy milyen feladatokat kell mindegyiküknek megoldaniuk.

És mégis mire alapozom ezeket?

Egy, részprojektekre felosztás. A projektet olyan kis egységekre kell felbontani, amelyek önmagukban megoldhatóak egy kisebb autonóm (külső segítség nélkül működő) csoport vagy akár egyetlen ember által. Ha sok csoport dolgozik egyszerre a saját kis feladatán, akkor gyorsan és egyszerűen halad a szervezés. A konkrét feladatokat persze valakinek ki kell jelölnie, ehhez kell a koordinátor.

Kettő, emberek kiválasztása. Nyilván kell a részprojektek végrehajtásához egy-egy csoport, aminek a feladata a részprojekt és a hozzá kapcsolódó egyéb problémák megoldása. Fontos még hogy a csoportfőnök jelentést tegyen a koordinátornak a csoport munkájáról (hogy miért, azt a négyes pontban írom le). A csoport úgy dolgozik, ahogy jónak látják – nem kell, hogy a csoportfőnök a csoporton belül is főnök legyen –, a végeredmény szempontjából az a lényeg, hogy a kijelölt feladataikat végrehajtsák.

Három, feladatok kiadása a csoportoknak. Egy-egy csoport munkájához mindenféle pluszfeladatok is kapcsolódhatnak, mondjuk olyanok, amelyek egy másik csoport munkáját könnyítik meg. Ezeket a feladatokat vagy a koordinátor találja ki, vagy problémaként merülnek fel (négyes pont). A lényeg hogy a feladatot a csoportoknak a koordinátor jelöli ki, és neki kell a csoportnak a feladat állapotáról jelentést tenni. (Így a koordinátor tudni fogja, hogy végrehajtották-e a feladatokat minden csoportban vagy, hogy van-e valahol valami probléma.)

Négy, problémák megoldása. A projekten belül akárkinek akármilyen problémája felmerülhet. Az első lépés ezeknek a gördülékeny megoldása érdekében, hogy mindenki tudja, kihez kell fordulni ezekkel kapcsolatban – a koordinátorhoz.

• Ha nem egy konkrét csoporthoz tartozó probléma merül fel, hanem egy teljesen új feladatot kell megoldani (pl. kitalálja valaki, hogy reklámanyagot kell készíteni), akkor a koordinátor feladata, hogy kijelöljön egy új részprojektet, és hozzá egy csoportot hozzon létre (lásd: egyes és kettes pontok).
• Ha valaki a problémájával nem tudja, kit keressen akkor ott a koordinátor, és megmondja. (Pl. csinál-e a reklámcsoport reklámpólókat?) Ehhez pedig szükség van arra, hogy a csoportok jelentést tegyenek a koordinátornak arról, hogyan állnak a dolgaikkal (lásd: kettes-hármas pontok).
• Ha egy probléma minden csoportot érint (pl. a reklámanyaghoz a reklámcsoportnak szüksége van minden program leírására), akkor a koordinátorhoz fordulnak, és ő lesz az, aki az új feladatot kiadja a megfelelő csoportoknak. (Erről még bővebben az ötös pontban.)
• Ha viszont egy probléma csak egy konkrét csoportot érint… Nos éppen ezért vannak külön csoportok kijelölve, hogy ne kelljen mindenkinek minden problémával foglalkoznia. Ez alól kivétel, ha a probléma túlnyúlik a csoporton, például a közös költségvetésből van szükségük több pénzre.

Öt, kommunikáció összehangolása. Fontos, hogy ha sok csoport együttműködésére van szükség, akkor ebből semelyik csoport ne maradjon ki. Ezt a legegyszerűbb a koordinátor segítségével megoldani. Mivel a koordinátor ismeri mindegyik csapatot és azok feladatait, ezért elég hozzá fordulni, ha több csoportot is érint egy probléma (pl. költségvetést, programleírást, a szükséges cikkek listáját kell összegezni), és így nem személyesen kell egy-egy csoport emberének az összes többi csoportot külön felkeresni. Ráadásul ha egy sokcsoportos egyeztetésre összehívja a csoportfőnököket a koordinátor, akkor egyszerre lehet megoldani az összes hasonló jellegű problémát, és nem kell külön a reklámosoknak, a pénzügyeseknek stb. mindenkit külön-külön felkeresni.

Egyebek

• A rendszer, amit most kitaláltam rugalmasabb annál, mint amilyennek elsőre tűnik. Semmi akadálya nincs annak, hogy egy ember több részprojektben is részt vegyen, vagy egyszerre legyen koordinátor és csoportfőnök. A vitás kérdések eldöntése sem a koordinátor egyedüli feladata.
• A legtöbb esetben ha egy összetett projekt szerveződik, akkor külön koordinátor kijelölése és a szabályok leírása nélkül is kialakul valami hasonló rendszer; például ha valaki kitalálja, hogy ő nagyon szeretné az embereket utasítgatni (egyes pont), de a problémákkal nem tud mit kezdeni (négyes-ötös pontok), akkor az csak további problémákat szül, és sok probléma elakad valahol.
• A legutóbbi Hermannappal kapcsolatban is volt valami ilyesmi rendszer. A részprojektek a különböző projektekhez az osztályhonlapon voltak, és a reklámcsoport munkáját is például én végeztem a plakátok kiragasztásától eltekintve. Akkor szerintem relatíve jól ment a szervezés.
• Most a Hermenhéttel kapcsolatban Kun Dani vállalta magára a „főnöki” szerepet, de pár dolog viszont a Hermannaphoz hasonlóan arra utal, minthogyha én lennék a koordinátor (nálam vannak összeírva nagyjából a programok és a hozzájuk tartozó emberek; nálam van egy táblázat, amit szégyellek költségvetésnek nevezni; Kunnal együtt elsősorban én vettem részt a helyszíneket elosztó megbeszélésen). Ez így most lényegesen rosszabb, mint Hermannapon.
• Amíg erről írok, addig is úgy tűnik, mintha valami hasznosat csinálnék, pedig a lényeg az lenne, hogy a gyakorlatban haladjon rendesen a szervezés.

Az „ajándék” és a „hasznos” két egymást már elméletben kizáró fogalom, így az egésznek azzal indultam neki, hogy ha már valami haszontalan dolgot kell ajándékoznom, akkor legalább magam csinálom, és sokat vesződök vele, hogy ne csak Máténak legyen rossz. Már majdnem előkerült a pincéből az agyag, amikor…

Támadt egy olyan ötletem, hogy a pincében található mindenféle fém limlomból – csavarok, szögek, drótok – rakok össze valami műalkotásfélét, az elemeket ónnal összeforrasztva. Nos, a forrasztópáka azóta sincs meg, úgyhogy ez maradt ötletnek. Az agyag viszont előkerült.

Először szeltem egy megfelelő méretű agyagtömböt a készleteinkből, hogy abból dolgozzak. Az agyag akkor még jó nedves volt, gyurmamódra alakítható. Anonymous jobb lábával kezdtem a kialakítást. Mint minden kezdet, ez is nehéz volt, legalábbis abban az értelemben, hogy még nem volt világos, ennek fog-e Máté jobban örülni, vagy a később a menzáról megmentett adalékanyag-ízesítésű szaloncukornak.

Szerencsére nem maradt fent bizonyíték ennek a fázisáról a szobornak – talán sose nem is volt ilyenje –, úgyhogy most berakok egy másik képet, amin a kész mű látható. Majd külön figyelmeztetem a nyájas olvasót, ha a szövegnek arra a részére érünk, ahol elkezdtem fotódokumentálni.

A gyurmaszerű agyagból dolgozni tényleg rossz. Nem véletlenül csak alsósok körében menő művészeti forma a gyurmázás, egyszerűen nem lehet rendesen dolgozni vele. Ahhoz nem elég képlékeny, hogy mondjuk egy tisztességes I-csavarhúzóval rendesen lehessen szeleteket levágni belőle, de ahhoz igen, hogyha ezt megkíséreljük, akkor az összes többi része is deformálódjon. Nem tudom, hogy Salvador Dalí szokott-e volt nedves, gyurmaszerű agyagból dolgozni, de ha igen, az a festészetében is sok mindent megmagyarázna.

Szombaton kora délután így Anonymous könnyen összetéveszthető lett volna a Nyomorult gitáros című Dalí-képpel, ha egy kép lett volna, és nem agyagszobor, illetve ha létezett volna Dalínak ilyen című képe, és nem csak most találnám ki. Ja és ha lett volna nála gitár, amiről még nem írtam, hogy volt. Pedig volt már gitár.

Mást is ki akartam próbálni az agyagon kívül, úgyhogy kerestem egy megfelelő méretű lécdarabot, amiből a gitárt kifaraghattam. A lécből hosszában kívántam kifaragni a gitárt. Nem volt valami vastag, úgyhogy a gitártest legnagyobb átmérőjénél nem is vágtam le a lécből, csak kicsit megcsiszoltam. Aztán hosszában kettévágtam a lecet (a miskolci magyarul nem beszélő emberek és szoftveres helyesírás-ellenőrzők kedvéért – kimondani is rossz -: lécet), hogy a vastagsága nagyjából megegyezzen a gitár testének vastagságával.

Ezután a nagyobb vágásoktól a finom csiszolásokig haladva használtam egy fűrészt, egy durva ráspolyt, és egy finomabb ráspolyt. Mint a képeken látszik, az utolsó simítások nem lettek tökéletesek. A lyukat a gitár testébe azzal a fúrógépünkkel fúrtam, amielyikbe a fúrófejet nem lehet a forgástengellyel párhuzamosan belerakni, ezért van beszakadva az elvileg kör alakú lyuk pereme.

Amikor a kész gitárt a nem kész Anonymous kezébe adtam, akkor az pont olyan hatást keltett, mint amikor tavaly a kiváló Budapest Bár koncertjének egy kevésbé komoly pillanatában Kiss Tibor egy ukulelét kapott a kezébe. A kevésbé komoly pillanat hevében és az utána következő percekben szentül hittem, hogy Kiss Tibi kezében ugyanaz a kicsi műanyag játékgitár van, aminek egy példányával 12 éves koromig én is rendelkeztem. Ez a játékgitár kiválóan le tudta játszani a gyárilag betanított négy dallamot, egyszerre akár két-három felhangot is használva az adott zenei alaphang telítéséhez, köröket verve ezzel akármelyik telefonszolgáltató foglalt-jelzéseire. A következő két videón nem ez hallható.

Szóval a gitár zavaróan kicsi volt a szoborhoz képest. Mivel új gitárt nem volt kedvem faragni, ezért a szoborból fejtettem le kisebb-nagyobb darabokat.

Ebéd és dél után jött a nagy áttörés, amikor rájöttem, hogy a nagyjából már megszáradt agyag nem rendelkezik a Dalí-tulajdonságokkal, és egy élesre köszörült kisebb csavarhúzóval kiválóan faragható. Az ilyenfajta agyagozás gyakorlatilag közelebb áll az olyan fafaragáshoz, mint ahogyan a gitáron dolgoztam. Úgyhogy már most rá lehet fogni, hogy három különböző technikával dolgoztam, és még nem festettem.

Most már be merek illeszteni egy-két olyan képet, ami azt idézi fel, hogy nézett ki a szobor ebben az állapotában. (Nem ez az a pont, ahol elkezdtem fotódokumentálni, de már majdnem.)

Valójában azonban az előbbi képek is később, vasárnap délelőtt készültek, így például nem látszik az, hogy Anonymous feje az első verzió szerint hogy nézett ki. Persze már elsőre sem mertem egy rendes fej kidolgozásával próbálkozni, úgyhogy kapásból egy kapucnit és egy arcot terveztem, de magát az arcot kb. fél centivel lejjebbre sikerült faragni az anatómiailag helyes megfejtésnél, így Anonymous (akit akkor amúgy még nem így hívtak) inkább hasonlított Quasimodóra.

Félig zseniális módon viszont kitaláltam, hogy ha ecset segítségével többszörösen vízzel itatom át a már majdnem teljesen kiszáradt arcot, illetve ugyanezt teszem egy kis darab agyaggal, akkor a kettőt egymásra illesztve azok szépen egymásra fognak tapadni, és így újból nekiláthatok az arc kifaragásának. Második nekifutásra már egész értékelhető arcot sikerült kifaragnom.

Természetesen a fej nagy részét így is jótékonyan fedi a kapucni, és amit nem, az se látszik nagyon.

Apropó, az a gitárpengető. Kábé ekkor találtam ki, hogy az ajándék mégis „hasznos” lesz – remélem, nem szoktátok elhinni ezeket a hülyeségeket, amiket írok, hogy például a hasznos ajándék önellentmondás, vagy hogy koncepció –, úgyhogy 2+3 zsebet alakítottam ki külön gitárpengető tárolására. Amúgy Anonymous két cipője közé illesztve, az ölébe rakva, a feje búbjára és még egy csomó kreatív helyre lehet gitárpengetőket rakni. Gyakorlatilag csak az emberi kreativitás szab határt a gitárpengető-tárolási módszerek továbbfejlesztésének. (Hajrá, Máté!)

Még késő délután sikerült a már megszáradt jobb karját letörni a főhősünknek, de szerencsére az agyagot a törésnél benedvesítve sikerült a helyére visszatapasztani, de minek. Ugyanis a jobb felkar és alkar hossza úgy kettő az egyhez arányú volt már a törés előtt is.

Ezt a problémát egészen zseniális módon oldottam meg, anélkül, hogy le kellett volna törnöm az amorf végtagot. Kitaláltam először, hogy a karnak valójában merre kellene lennie. („Azon pontok halmaza a térben…”) Ezután kiegészítettem a már meglévő kart, hogy a tér minden olyan pontjában legyen agyag, ahol karnak kell lennie. Ezt követően pedig lefaragtam azon részeit az agyagtérnek, ahol nem kellett karnak lennie. A mellékelt ábra szerepel amúgy abban a beadványban is, amit a Nobel-bizottságnak küldtem el.

Nem állítom, hogy így teljesen tökéletes lenne a pengető kar, de már egészen tűrhető.

A képen amúgy a következő eszközök láthatók: (1) A finom ráspoly, amivel a finomításokat végeztem a gitáron. (2) A nagy csavarhúzó, amivel még a gyurmázás közben dolgoztam. (3) Az élesre köszörült (ez nem látszik rajta) kis csavarhúzó, amit borzasztó sokat használtam az agyag faragásához. (4) A törött zöld gitárpengető, amivel a zsebeket teszteltem.

Legyen bármily földhözragadt is, egy földrajzosnak nem mondanék újat, ha agyagról és mállásról kezdenék el beszélni. Sőt talán még azt is a szememre vetné, hogy egy tiszta agyag gitárpengető-tároló szobor az bizony nem mállik, hanem aprózódik. Így hát elővettem egy éveket megélt doboznyi temperát, és viszonylag vastagon befestettem a szobor felszínét, hátha ez megköti a felszínét, és megakadályozza, hogy porcsíkokat húzzon mindenhová.

Az utolsó képen amúgy ki lehet szúrni, hogy a munkálatokat a pincében végeztem, ahol a szovjet széntüzelésű kazánhoz felhalmozott farakás áll egy csomó régi irat mellett. A bogarak nem tudom, hogy melyik kupacot rágták, de mindenesetre nem csinálták elég diszkréten ahhoz, hogy ne lehessen hallani.

A festésre amúgy nem vagyok büszke, mert elvonja a figyelmet a kigyurmázott-kifaragott szoborról, amire viszont büszke vagyok. Egyszerűen csak a szobor kiégetését nem akartam megkockáztatni, mert ha nem elég száraz a cucc, akkor a hirtelen hőhatástól fejlődő gőzbuborékok szétrepeszthetik, a nyers agyag viszont porzik. Amilyen szerencsém van persze, a porzás ellen bevetett tempera is porzik egy kicsit. Pedig gondoltam rá, hogy az aljára akrilt kenek festék helyett, de már mindegy. Amúgy meg valószínűleg rendes olajfestékkel kellett volna dolgozni – ha lenne ilyenem, ugye –, bár ha vastagon használom, annak is megvan az a hibája, hogy a finomabb formákat eltompítja a szobron.

Anyukám ekkor pillantotta meg először a kis kapucnis, hangszeren játszó alakot, rögtön ki is csúszott a száján, hogy „Anonymus hegedül.” Hogy a szóban forgó hangszer gitár, azt már én tettem hozzá, és ha azt is tudtam volna, hogy a középkori magyar költő nevének írásmódja Anonymus, akkor Anonymoust is ma Anonymusnak hívnák, de ez már csak az ajándék átadása után jóval derült ki számomra.

Amit nem sikerült már beszorítanom az eredeti tervbe, az, hogy Anonymousnak Visnu módjára több karja legyen, is gitározás közben egy kosárlabdát pattogtasson az egyik kezével, míg a másikat szintén gitárpengető-tartónak ajánlja fel. Valami azt súgja, jobb is, hogy ezek a dolgok nem történtek meg.

***

Végülis nagyon jó szórakozás volt elkészíteni ezt a kis szobrocskát, köszönöm a lehetőséget a kalapnak, amiből Máté nevét kihúztam, az agyagnak, amiből dolgoztam, és minden egyéb körülménynek. Kicsit még sajnálom is, hogy ilyen hamar el kellett búcsúznom Anonymoustól. Alighogy megszületett, már ki is repült.

Na jó, jöjjön még róla pár kép, aztán vége…

A műhely

Amikor nem gitározik, fura a testtartása

Máté örül az ajándékának és a hozzá kapott használati utasításnak

Nekem egy koncepcióm van a Hermanhétre. Nem jó koncepció.* Vagyis az a koncepció, hogy direkt nem jó: rossz, gyenge minőségű, felületes munkát végzünk mindenhol. Hogy messziről látszódjon egy plakáton vagy egy programon, hogy ratyi, és ha ratyi, akkor tudják, hogy az a mienk (akkor is, ha esetleg másik osztályé és úgy ratyi). _{* Nem, ez tényleg egy rossz, ötlettelen, buta koncepció, csak valamilyen érthetetlen okból tudok érte lelkesedni.}

Már egy csomó más ötletet is hallottam olyanoktól, akik azt hiszik, hogy meg akarják csinálni a hermanheti programunkat. Az ötleteket nem tervezem külön kritizálni, vagy ha mégis – ha valami nagyon durvát akarok mondani –, akkor azt mondom majd, „jó ötlet, az enyémmel összevethető.” De nem, tényleg nem fogok kritizálni. Csak fölényesen mosolyogni fogok, amikor a véletlennek köszönhetően az én koncepcióm részleteit látom majd felvillanni. Esetleg majd írok egy dísztáviratot, amelyben megköszönöm, hogy az én ötleteimet valósítottátok meg.

Komolyra fordítva a szót – nem mintha ez eddigieket nem lehetne komolyan venni –, itt van pár gondolat még:

• Érezzük jól magunkat, játsszuk végig az egészet az esélytelenek nyugalmával
• Csináljunk egy-két lazulós termet zenével, kajával, teával; hogy legalább jó helyen tudjunk dögleni egy hétig. (Ez annak az ötletnek az ismételt pofátlan ellopása, amit Máté minden páratlan napon elmond.)
• Költsünk minél kevesebb pénzt programokra (másokra) és később pl. egy búcsú-osztálykirándulás alkalmával minél többet magunkra.
• Ha esetleg direkt tré imidzset akarnánk felépíteni, akkor az egy olyan dolog, ami nem igényel hónapnyi előkészületeket, és nekem is van már pár ötletem.

(Tudom, nem sok újat mondtam, csak egybeszedtem a gondolataim mai napon hatályos állapotát.)

És ilyen nagy hókupacba lehetett ugrálni nagymamáék erkélyéről. Utána a hókupacból csináltunk Bencével egy szabályos kis igloot, amibe egy ember rendesen elfért.

Mi a valószínűsége, hogy két véletlenszerű egész számot az [1; 10000] intervallumból összeszorozva a kapott eredmény utolsó számjegye 1?

A megoldást a klasszikus valószínűségi mező felállításával kapjuk meg, vagyis olyan elemi eseményekre bontjuk fel az esetet, ahol minden elemi esemény valószínűsége azonos; a valószínűséget pedig a kedvező és az összes esetek hányadosaként kapjuk meg.

Kedvező eredményt akkor kapunk, ha a szorzótényezők utolsó számjegyeinek szorzatának utolsó számjegye 1. Mivel az [1; 10000] intervallumban minden utolsó számjegy ugyanannyiszor szerepel, nem is kell tovább-bonyolítani a dolgot, felírhatjuk az összes esetek és a kedvező esetek számát.

Az elemi eseményeknek a véletlenszerűen kiválasztott számpárok utolsó számjegyeiből álló számpárokat. Az első szám(jegy) is 10 különböző értéket vehet fel, és a második is (nullától kilencig), így az összes esetek száma pontosan 10 × 10 = 100. Itt minden eseménynek azonos esélye van, ezért továbbléphetünk a kedvező események vizsgálatára.

A kedvező eseteket azok a számpárok adják, amelyekben a tagok szorzatának utolsó számjegye 1: (1; 1), (9; 9), (3; 7) és – ugyanez felcserélve: – (7; 3).

„De hát kétszer néztünk azt az esetet, amiben hármas és hetes szerepel!”

Jogos a felvetés, nézzük meg miért van erre szükség.

Azért kell két külön esetként vizsgálni a (7; 3)-at és a (3; 7)-et, mert a klasszikus valószínűségi mezőt úgy határoztuk meg, hogy ezek külön elemi eseményeknek minősülnek.

Ha az összes eseményt nézzük, akkor is láthatjuk, hogy az (x; y) és (y; x) számvégződéseket külön eseményként vizsgáltuk. Az említett x és y értéke is tízféle lehet, összesen 100-féle elemi eseményt vettünk így fel. Ebben a 100-ban szerepel minden számpár és annak fordítottja is. (Ha egy másik feladatban egy esetként akarnánk kezelni a fordított számpárokat, akkor a 10×9÷2 + 10×1 képletet kéne használni.)

Ha a feladatban csak az [1; 10] intervallumot vizsgáljuk, akkor sem változnak a képletek, egyszerűen csak eltekinthetünk attól az egyszerűsítéstől, hogy elemi eseményként az utolsó számjegyet választjuk. Ekkor is az összes eset 10×10=100, a kedvező esetek száma pedig megint 4: (1; 1), (3; 7), (7; 3) és (9; 9). Leírom az összes esetet ide, a kedvezőket kiemelve:

0; 0
0; 1
0; 2
…
0; 9
1; 0 <- hoppá, ennek a fordítottja, (0; 1) már volt
1; 1 <- Ez kedvező eset
1; 2
…
1; 9
2; 0 <- hoppá, figyelitek?
2; 1 <- hoppá-hoppá
2; 2
2; 3
…
2; 9
3; 0
3; 1 <- hoppá
3; 2 <- hoppá, ez is, jé
…
3; 7 <- Ez is kedvező eset
…
7; 1 <- hoppá
7; 2 <- hoppá
7; 3 <- Ugye most már elhiszitek, hogy ez a kedvező eset is egy – hoppá – külön eset?
…
9; 7 <- gyakorlatilag minden (x; y) számpár „hoppá,” ha x > y
9; 8 <- csak én voltam lusta mindet leírni
9; 9 <- Ez is kedvező eset

***

Volt egy példa órán, amit tanár úr elmondott, amivel magyarázni próbálta, hogy miért ez a megoldás jó – ellentétben azzal, amit sokak mondtak, hogy (x; y) és (y; x) nem külön esetek:

Dobjunk két kockával. Mi az esélye annak, hogy a dobott összeg 2 lesz? 3 lesz? 5 lesz?

Addig nagyjából mindenkinek oké szokott lenni, hogy az összes eset 6×6=36.

A 2 is egyszerű: csak úgy jöhet ki, ha két egyest dobok ¹/₆×¹/₆=¹/₃₆.

A 3-nál szoktak gondok lenni. Nyilván akkor lehet az összeg ennyi, ha egyest és kettest dobok. Ha ez alapján számolunk, akkor megint ¹/₃₆-ot kapnánk eredményként. Pedig ez hibás megoldás, az esély kétszerese ennek (ahogyan azt tapasztalatból is tudhatjuk). Lássuk, miért:

Fessük be az egyik kockát színesre. Nyilvánvaló, hogy a festéstől nem változik meg akármilyen dobásnak vagy eredmények az esélye. Így viszont már észrevehetjük, hogy 3-at kétféleképp dobhatunk: ha a sima kocka 1-es és a festett 2-es, és fordítva. Elsőre tehát nem triviális, de a két kockát meg kell különböztetni.

(Na jó, nem muszáj megkülönböztetni, de akkor az összes esetek száma sem 36, és az elemi események valószínűsége sem azonos, így bármiféle számolás sokkal bonyolultabbá válik.)

Tehát ²/₃₆ az esélye, hogy 3-at dobunk.

5-nél ugyanígy meg kell különböztetni az (1; 4)-et a (4; 1)-től és a (2; 3)-at a (3; 2)-től, a valószínűség így pedig ⁴/₃₆.

***

Ha valakit még így sem sikerült meggyőzni akkor tudok mutatni egy szimulációt.

Nyisd meg ezt az oldalt (direkt most nektek csináltam), a véletlenszámgenerálófüggvény-mezőbe és az Összegzőfüggvény-mezőbe pedig a következőket másoljátok be:

10000-es feladat, véletlenszámgeneráló-függvény:

randomBetween(1, 10000) * randomBetween(1, 10000)

Összegzőfüggvény:

function(x){return x%10==1;}

A megfelelő gombok megnyomásával generáljatok véletlenszámokat és nézzétek meg a statisztikát akárhányszor, a szorzatok utolsó számjegye az esetek 4%-a körüli mértékben lesz egyes (nyilván nem pontosan 4%, mert tényleg véletlenszerű számokról van szó, de minél több véletlenszámot generáltok [alapból 1000 véletlenszerű elem generálása van bekapcsolva], annál kevésbé fog az érték 4%-tól eltérni).

Az előző feladat, de a számok vizsgálata csak 1-től 10-ig – a véletlenszámgeneráló függvényt kell csak arra kicserélni, hogy:

randomBetween(1, 10) * randomBetween(1, 10)

Két kockával dobunk, és egy összeg előfordulási arányát nézzük. A véletlenszámgeneráló-függvény:

randomBetween(1, 6) + randomBetween(1, 6)

Az összegzőfüggvény:

equals(2)

Ha nem azt vizsgálod, hogy a 2 előfordulási aránya a dobott értékek közt (a valószínűsége) mennyi, akkor egyszerűen a 2 helyére írd be a vizsgálni kívánt összeget.

Ha valaki ért hozzá, megnézné, kísérletezne, akkor a fenti oldal, a random.html itt érhető el, és szerkeszthető.

Szerintem Kosztolányi egyik legszebb verse.

Ha valakit érdekel, egészen más stílusa van a versnek, ha Latinovits Zoltán szavalja.

Végül itt a szöveg:

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

(Akivel gyakrabban beszélek, azért külön is meg fogom csörgetni.)

Ha van egy hosszú listája valakinek a negatív dolgairól, és azon rajta van az, hogy kritizálják, az gyorsan radírozza ki azt a pontot, és alaposan gondolja át a dolgokat.

Ha csinálsz valamit, akkor a legnagyobb segítség amit kaphatsz, ha kritizálnak. Komolyan. Elsőre valami negatív dolognak hangzik, pedig segítség. Megmondják neked, hogy mit csinálj, mit ne csinálj, ha végeredményben valami jobbat szeretnél.

Elsőként fizetnék be arra a szolgáltatásra, ahol minden egyes alkalommal, amikor valamit elhibázok, valami hülyeséget mondok, akkor valaki szólna. A blog az elvileg egy ici-picit jó erre. (Most hülyeséget írok? Fog szólni valaki? Párszor már kaptam választ ezekre a kérdésekre, most így utólag is köszi. Most fog vajon valaki válaszolni?)

Szeretném, ha tőlem hallotok valami kritikát, azt is valahogy ennek fényében értelmeznétek. Sajnos túl sokszor van az az érzésem, hogy az egészből csak sértődés lesz. Ha csak ezt sikerült elérnem, akkor komolyat hibáztam, elnézést kérek.

Az a pillanat nekem is megvolt, amikorvalami – aminek részt vettem a szervezésében, amiből valami jót szerettem volna én is kihozni – igencsak zátonyra futott. Már akkor se csak azt próbáltam leírni, hogy jajj!, hanem valamennyire végiggondoltam a dolgokat, kicsit általánosítottam a problémát, és szerintem egy hasznos következtetésre jutottam: ha valamit csinálunk, akkor ne fejjel a falnak induljunk neki, hanem legyen egy koncepciónk (tervünk, na).

Most úgy látom, hogy a szervezésnek egy kicsit más arcával van baja sokaknak (és még lesz is, hajjaj); úgyhogy közzéteszem azt a listát, amit még szeptemberben írtam össze arról, hogy „hogyan kell szervezni”.

Hogyan szervezzünk?

Kell egy főszervező. Ha van, akkor négy problémát már megoldottunk.

• Egyrészt haladni fog a szervezés, mert a főszervező személyesen felelős azért, hogy haladjon a szervezés. Ha ez nincs, akkor senki nem fogja felelősnek érezni magát azért, hogy haladjanak a dolgok, és közben csak az idő telik.
• Főszervezővel sokkal könnyebb döntéseket hozni. A főszervező kezében vannak a döntések, övé az utolsó szó. Nincsenek hetekig tartó viták.
  – Fog olyan döntéseket hozni, amivel nem ért mindenki egyet?
  – Persze, de akárhogyan is hozunk döntéseket, ez a probléma ott lesz.
  – Fog „rossz” döntéseket hozni, amivel az osztály nagy része nem ért egyet?
  – Buta kérdés. Ha jól választunk főszervezőt, akkor nem lesz teljesen önfejű, hallgatni fog az okos szóra.
• „Hatalmat” is adunk a felelősség mellé a főszervezőnek. Az eredmény, hogy a munka nem fog állni amiatt, mert valamit senki se akar megcsinálni.
• Negyedrészt főszervezőt sokkal egyszerűbb választani, mint egy osztálynak kitalálnia a programot. Ha valamin egy egész osztály egyszerre dolgozik, abból csak káosz lesz. [Lásd: a színdarab, mint állatorvosi ló; ezért hivatkozok arra és az abból levont következtetéseimre.]

***

Ezzel nyilván nem adtam egzakt megoldást senkinek (eredetileg eleve csak magamnak jegyeztem föl pár dolgot, de úgy gondoltam, fölösleges lenne közzétenni), de akit érdekel, az ahelyett, hogy csak emésztené magát, vonjon le következtetéseket, és megoldásokat keressen.

Itten érhető el: http://pastebin.com/t9E49eXR

Ha a vírusokat fogom húzni számtech szóbelin, Pelikán és Virág elvtársaktól fogok idézni.

„Az is lehet, hogy én kém vagyok?”

– arról, hogy nincs éles határvonal a kémprogramok, és a szabályos „adatokat gyűjtő” programok közt.

„A nemzetközi helyzet egyre fokozódik.” „Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.”

– a vírusírók és a vírusirtók közti állandó küzdelemről.

Ürgebőrbe csomagolt titkos iratok, stb., stb., tán még improvizálok is.

***

Ha viszont könyvtárismereteket húzok, akkor morcos leszek, és egy B-kategóriás amerikai filmből fogok idézni. Olyanból, amiben csúnyán beszélnek. (Gyáván, magamban.)

***

Igen Gábor, kezdenek az agyamra menni a kidolgozott szóbeli tételeid.

Persze ez nem csak egy szám, a körülményektől függ. Ha már egy fél órát foglalkoztam valamivel, akkor gyerekjáték még ugyanennyit rászánni. Az igazán nehéz eddig a fél óráig (mit fél óráig: öt percig) eljutni. Mert hát előtte is biztos csináltál valamit, az agyad tele van mindenféle zavaró információkkal, és minél többet ki tudsz azokból csukni, annál könnyebben tudsz a tárgyra figyelni.

Mindez mondjuk visszaüt például az informatika szóbeli tételek tanulásánál folyamatosan visszaüt. Mondjuk minden tételnél egyszer pofán vág. Egyet megtanultál (végre), jön a következő… Igen ám, de az agyad még mindig az előzővel van elfoglalva, nem tudsz erre ráhangolódni (pofánvágás n), csak kínkeservesen. Végre ráhangolódtál, megtanultad. Aztán jön a következő tétel, és az n+1-ik pofánvágás.

Most épp azzal kísérletezem, hogy a kínkeserves áthangolódás helyett ennek (amit most olvasol) a megírásával ürítem ki az agyamból a számrendszerekkel kapcsolatos információkat, hogy rá tudjak hangolódni a monitorok lelki világának megértésére. Remélem persze ez se köt le túl sokat az agyamból…

Örülök, amikor a problémámmal kapcsolatban kijavítanak. Miért? Ez visz közelebb egy esetleges megoldáshoz. Engem márpedig a megoldás érdekel, nem pedig az, hogy amit először leírtam, azt kiáltsam ki örök igazságnak, és védjem utolsó vérig.

Sokkal zavarba ejtőbb, amikor úgy vitatkozunk, hogy közben elbeszélünk egymás füle mellett. Mindenki csak a maga igazát mondja, és párbeszéd nincs. Például amikor azzal zár valaki rövidre egy vitát, hogy a másiknak márpedig nem lehet igaza, és ennyi. Vagy amikor látszólag egy dolgot kétféleképp értelmezünk, és emiatt mindketten csak értetlenkednek, hogy a másik miért beszél mellé, és miért hiszi azt, hogy a probléma megoldott/meg-nem-oldott. Ha ezek után valaki egyszerűen csak nem ért egyet velem, az olyan felüdítő, mint az őszi napfény.

Könnyű azt gondolni, hogy a másikkal van baj, ő nem ért engem – és ezzel lezárni a dolgot –; de ez nem vezet sehová. Ha valamit félreértettek az érvelésemben, akkor nem magamban bosszankodok, hanem – lévén még mindig a probléma megoldása érdekel – rá próbálok jönni, én hol hibázhattam. Nem fogalmaztam elég pontosan, túlzásba vittem a szimbólumokat, nem adtam pontos definíciót. Korrigálok, hogy rendesen tudjunk vitatkozni. Ha továbbra sem vagyok képes úgy leírni a dolgokat, hogy ne csak egymás mellett beszéljünk el, akkor valamit már tényleg nagyon rosszul csinálok.

Az ellenállhatatlan szemléletességű Venn-diagramok egy valaminek a megszervezését és a benne felmerülő koncepciókat jelölik. Egy ballagásra készülő szalag megtervezésétől egy politikai program elkészítésén vagy egy kirándulás megszervezésén át egy szalagavató-színdarabig visszakanyarodva minden benne van; bármire lehet érteni.

De az osztálytársaknak mondom, hogy ezt most kivételesen érdemes végigolvasni, már ha érintettek vagytok mondjuk a szalagavatóban vagy másban, amit az osztály elvileg közösen szervez.

Önmagában mindegyik ötlet vagy egy szép kerek egészt alkot. (Tekintsünk el a rossz ötletektől.) Nevezzük most ezt az egészt „koncepciónak”; csak azért, mert az „ötlet” szót akkor tudnám arra használni, hogy a koncepciókat alkotó kisebb részletekre – ötletekre – utaljak.

No de el kell dönteni, hogy melyik koncepciót valósítjuk meg.

Ez bonyolult folyamat, mert el kell dönteni, hogy melyik ötleteket tartjuk meg, és melyeket dobjuk el.

Vagyis dehogy dobunk mi el ötletet. Minden ötletet befogadunk, jajj, de jó lesz! Annyira all inkluzívak vagyunk, hogy egy wellness-szálloda hozzánk képest sátortábor! Egyszerre lesz amit csinálunk vidám és komoly, könnyen emészthető és mélyebb értelmű, kerek és szögletes, színes és fekete-fe… – mi? mi?! Valami nem oké. Ha így csináljuk, csak egy olyan valami lesz, amiről senki nem fogja tudni eldönteni, hogy piros-e, sárga-e vagy épp lila. És még csak nem is lesz kerek. De az se biztos, hogy kidomborodik-e pár helyen vagy épp bemetszések vannak rajta. (Tisztára mint az előagy.) Nem látszik rajta a végén, hogy mi volt a koncepció. Csak annyi előnye van, hogy a pirosak, a sárgák, és a lilák is ugyanannyira örülhetnek, hogy részt vettek ennek a… valaminek a megalkotásában.

Persze az is lehet, hogy politikailag korrektebbek és óvatosabbak akarunk lenni, mint egy egész versenyistállónyi Török Gábor; csak azokat az ötleteket tartjuk meg, amikkel mindenki egyetért. Marad a Venn-diagram közepén lévő kis terület. Mondjuk ez nem sok. De legalább egy színű. Viszont nem is kerek. Így önmagában engem egy gitárpengető alakú hányásfoltra emlékeztet. Mondjátok, ti hisztek a véletlenekben?

Azt hiszem megfeledkeztünk az eredeti kérdésről, pedig ha fontos a végeredmény, akkor nem mindegy – melyik koncepciót valósítjuk meg? Elmondom, szerintem hogy kéne.

Fogjuk a koncepciók közül a legjobbat, és azt csináljuk meg. Ennyi. Köszönöm a figyelmet. Na jó, elmondom, hogy ezzel milyen gondok lehetnek, és miért nem igazi gondok ezek.

Mondjuk a pirosat csináljuk meg, mert ez kapja a legtöbb szavazatot. Vagy mert ebben van a legtöbb olyan ötlet, ami a többi koncepcióban is megjelenik. A végeredmény egy szép kerek egész lesz. Hát nem gyönyörű?

(Esetleg, ha a sárga is egy nagyon király ötlet, akkor kis ügyeskedéssel lesz egy mindennél királyabb narancs ötlet. Nem kell semmihez szigorúan ragaszkodni.)

Az egyetlen probléma, hogy dönteni kell. El kell dönteni, hogy kinek a koncepciója jobb. Persze a lilák talán meg fogna sértődni, hogy nem őket választották. (De a sértődősebb sárgák is.) De azt azért tudniuk kellene, hogy mindenkinek nem lehet igaza, mert akkor vagy egy koncepciótlan paca vagy egy hányásszínű gitárpengető lesz a végeredmény.

Meg amúgy is: attól, még hogy az alapkoncepció piros, nekik is simán lehetnek piros ötleteik; sőt már eleve vannak is, hiszen már eleve volt metszete a különböző köröknek. A metszetek a különböző közös ötleteket jelölik a diagramokban. Ilyenek mindig vannak. A metszetek metszetében mindig benne van, hogy „legyen vicces”, ez az abszolút minimum. És vicces dolgokat egy piros alapkoncepcióhoz is mindenki hozzá tud tenni, még az is, akik eredetileg lilában gondolkodott.

Koncepció. fn. – mint kiderült, nem egészen világosan írtam le, mit értek koncepció alatt – Amikor koncepcióról írok, egy olyan alapötletre gondolok, ami meghatározza, hogy a mű összes többi része hogyan épül fel. Olyasmi, mint egy láthatatlan váz, amire a külsőségeket (a szemmel láthatót, a füllel hallhatót, a kézzel tapinthatót) felhúzzuk. Végső soron az összes külsőség célja, hogy a láthatatlan vázat (a mondanivalót, a történetet) érzékelhetővé tegye.

(Viszont nem is mindig van szükség koncepcióra, mint ahogy arra Gábor a hozzászólásokban rámutat.)

***

Exkluzív riport következik az osztálytársaknak arról, hogy ezt hogyan is értem én a konkrét eseteket tekintve.

Szalag. Több koncepció volt a formára, de Erikán kívül kitartás híján mindenki kipergett. Meg az ő „piros” ötletét nagyon sok „sárgával” ötvöztük, hogy a kecskék éppúgy jóllakjanak, mint a káposzták. Így talán a koncepció nem olyan tiszta, mint mondjuk eredetileg volt vagy egy „sírfeliratszerű” lenne, de egy „hányásszínű gitárpengetőtől” is elég távol van. Gyakorlatilag explicit döntéshelyzet nélkül született döntés a koncepcióról. Sokkal rosszabb lett volna a helyzet, sokkal nehezebben született volna eredmény, ha mindenki ugyanúgy bele tud szólni a tervezésbe – mint ahogy ez a színek választásánál megtörtént.

Szalagavatós színdarab. Azt kell mondjam, ez a gitárpengető alakú folt mintapéldája. Volt pár egész koncepció. Köztük az enyém. Aztán elkészült a „részletesebb” forgatókönyv. De itt sajnos az ötleteket csak önmagukban néztük és vetettük el. A koncepció meg már csak olyan, hogy a benne rejlő ötleteket nem önmagukban kell nézni, hanem egy egészként. Még ha a koncepciómat vetettétek volna el, elfogadnám. Ha a szemembe mondtátok volna. De talán észre se vettétek, hogy egy koncepciót szedtetek széjjel, és csak pár gyenge ötlet maradt utána. Meg kell mondanom, hogy a színdarab jelenlegi állapotával nagyon nem vagyok elégedett, és hiába mondhatni, hogy elég sokat tettem hozzá, egyszerűen nem tartom jelenlegi formájában vállalhatónak. Nekem az is jó, ha valaki másnak a koncepcióját csináljuk meg (azt szavazzuk meg), csak ne a gitárpengető alakú koncepció legyen.

Erről aztán Kozával még többet is vitáztam, mint amennyi az alábbi hozzászólásokból kiderül. Végül arra jutottunk, hogy valóban volt egy szervező elv, ami szerint a forgatókönyve készült. Hogy ez koncepció-e vagy sem, további vita tárgya lehet. Szerintem nem, ez nem egy olyan váz, amire építkezni lehet, csupán egy olyan szervező elv – nehéz definiálni, a „keret” sem a legjobb szó –, amely alapján az ötleteket kicsit szűrni tudtuk, és a jobbakat egyik vagy másik jelenetbe beleraktuk. Mivel eredetileg sem ilyesmire gondoltam, amikor koncepciót írtam, ezért (talán túlságosan nagyvonalúan) nem említettem eredetileg – de így is tartom azt a véleményemet, hogy egy jobb koncepcióra volna szükség a színdarabban.

Hogy az enyém ehhez elég jó-e? Szerintem éppen, de megugorja a lécet. Van egy kis tartalma, van egy kis szalagavatóhoz passzoló mondanivalója, és van már egy vázlat, ami alapján gyorsan meg lehet írni egy részletesebb forgatókönyvet; van mire építkezni benne, és a jelenlegi ötleteket se kéne eldobni.

Herman-hét. Nyitott kérdés. All inclusive lesz? A programok, persze. De a téma? Vagy egy gitárpengető alakú folt lesz? Ez is? Ha nem tudunk egy normális döntést meghozni, ez lesz. Vagy lesz valami rendes koncepció? Hátha.

Nyomtatási kép

Jójó, ez konkrétan egy embert érdekel a hétmilliárdból, de az előbbi JavaScript-link egy mérnöki bravúr részemről. A könyvjelzők közé is el lehet menteni.

Először a kommunistákért jöttek,
de nem szóltam, nem lévén kommunista.

Aztán a szakszervezeti tagokért jöttek,
de nem szóltam, nem lévén szakszervezeti tag.

Aztán a zsidókért jöttek,
de nem szóltam, nem lévén zsidó.

Amikor értem jöttek,
már nem volt, ki szóljon.

– Martin Niemöller atya (forrás, wikipedia)

Martin Niemöller egy lutheránus pap volt a múlt század ‘30-as éveinek Németországában. Eleinte – mint annyian mások – támogatta Hitler hatalomra jutását. Később viszont Hitler ellen fordult, de akkor más késő volt. Letartóztattatták, koncentrációs táborba zárták, és csak az előrenyomuló szövetséges erőknek köszönhette az életét.

Az idézetet elsősorban arra használják, hogy a politika felett való szemet hunyás (politikai apátia, nemtörődés) veszélyeire felhívják a figyelmet. Niemöller atya konkrétan a német értelmiségre célzott, ami nem hallatta hangját, amikor még talán nem lett volna késő Németországban. De én most nem teljesen ezért vettem elő az idézetet.

A manapság valamiért annyira népszerűtlen liberális emberi jogi nézetek is nagyon egyszerűen következnek ebből; ha közelebbről vizsgáljuk az idézetet, akkor látjuk, hogy pont az alapvető emberi jogok megsértéséről volt szó. De lássuk – mit is jelentenek az emberi jogok?

Lássuk, mi az alapvető emberi jogok lényege!

Egy – A legelső alapfeltevés az emberi jogok esetén az, hogy azok mindenkit és mindenkit egyformán illetnek meg. Sok egyéb mellett alapvető emberi jog a szabadsághoz, a szabad gondolkodáshoz és véleménynyilvánításhoz, a szabad lelkiismerethez, a szabad vallásgyakorláshoz, a jogbiztonsághoz és a szabad magánélethez való jog. Ezek a jogok megilletnek nem csak bennünket, nem csak a jó embereket, nem csak a barátainkat, de a legádázabb ellenségeinket, a leggonoszabb bűn elkövetésével vádolt embereket is.

Kettő – Elvenni ezeket a jogokat csak a legkülönlegesebb esetben szabad. Ilyen különleges eset, amikor egy elítélt bűnözőnek a szabadsághoz való jogát veszik el azzal, hogy börtönbe zárják. De ugyanekkor börtönbe zárni csak úgy lehet, ha ezt a jogbiztonságot figyelembe véve (tisztességes bírósági eljárás lefolytatása után) tették ezt, és börtönévei alatt sem korlátozhatják sok egyéb alapvető emberi jogát (véleménynyilvánítás, vallásszabadság, emberi méltósághoz való jog stb.)

Három – Ez a legkevésbé triviális, legkevésbé figyelembe vett, de az előző kettővel azonos fontosságú pillére az emberi jogoknak. Valakit az ő saját emberi jogának gyakorlása miatt nem lehet büntetni, semmilyen esetben. Logikusnak tűnhet pedig, hogy bizonyos esetekben ezt tegyük, de le fogom írni, hogy ez miért helytelen.

És most korlátozzuk őket!

Korlátozni ezeket a jogokat kétféleképp lehet. Az első, hogy egészében tagadunk bizonyos emberi jogokat. Ilyen a modern Európában szerencsére már nem szokás.

A második egy sokkal cizelláltabb, sokkal legitimebbnek tűnő eset. Ilyenkor valaki megmondja, hogy egy emberi joggal pontosan milyen határig lehet élni, meddig lehet vele elmenni úgy, hogy eddig és nem tovább.

Ilyen, amikor valaki elismeri a szabad véleménynyilvánítás jogát, de mégis büntetendőnek tart bizonyos véleményeket. Ilyen, amikor valaki elismeri az ártatlanság vélelméhez való jogot, mégis bizonyos emberekre azt mondja, hogy nekik ez nem jár, és azonnal kötél általi főbelövésre ítélné őket. Ilyen, amikor valaki elismeri a magántulajdonhoz való jogot, de azért a gazdagoktól mégis nagyon szívesen venne el. Ilyen, amikor valaki elismeri a szabad magánélethez való jogot, mégis bizonyos cselekményeket – amihez semmi köze pedig – büntetne.

Emberileg érthető

A baj, hogy az emberi természetnek eredendően része az, hogy vannak mások, akiket nem tekintünk egyenlőnek. Éppen ezért sok esetben természetesnek találjuk, hogy az alapvető emberi jogok se mindenkire egyformán vonatkozzanak. Ha egy közösségben, társadalomban nagyon sok ember gondolkodik efféleképp, akkor sokszor azt sem nagyon értik, hogy egyáltalán hogyan merül fel az ötlet, hogy „azokat” kezeljük egyenlőként.

„Jó-jó, de a ______ az más! Tiltsuk be!”

Nem szabad afölött sem elsiklani, hogy akkor mégis miért merül fel annyira sokakban, hogy bizonyos esetekben, azért korlátozzuk az alapvető emberi jogokat. Sőt, kulcsfontosságú, hogy az indítékokat megértsük. Nézzünk konkrét eseteket.

Például van egy olyan vadiúj törvénye a Magyar Köztársaságnak, amely a holokauszt és – ezen szinte még a tinta se száradt meg – a kommunizmus bűneinek tagadását (vagyis ilyen vélemény megformálását) bünteti. Érthető, hogy miért hozták létre ezt a törvényt: hogy a zsidógyűlölő szélsőjobboldalon és (később) a túlélő kommunistákon fogást találjanak.

Vagy van az Egyesült Államokban úgynevezett terroristatörvény, ami lehetővé teszi, hogy terrorizmussal gyanúsított személyeket tetszőlegesen hosszú ideig lehessen fogva tartani, anélkül, hogy bíróságnak kéne elítélnie őket. Mit elítélni, még vádemelés nélkül is fogva lehet tartani őket bármeddig! És ki ne értené meg ezt a törvényt, hisz nincs olyan, akitől jobban félnénk, mint egy terroristától.

Vagy hol ne merülne fel az, hogy a melegek, cigányok is éppen olyan szélsőséges csoportok, mint a nácik? – és nagyjából ugyanúgy is kéne bánni velük, korlátozni kéne egy-két emberi jogukat. És ez is érthető, a homofóbia egy létező jelenség, sőt védhető álláspont. A cigányokat meglepően sokan utálják Magyarországon. Vagy fél füllel hallottam osztálytársat meglepődni azon, hogy büntetett előéletű személyt lehet megválasztani országgyűlésbe, közgyűlésbe. Hát persze, hogy meglepő ez, hisz ki akarna egy bűnözőt az állam pénzén fizetni, ki akarná, hogy ő hozzon a szavazói nevében döntéseket?

Hiba-hiba!

És én mégis azt mondom, hogy ezek a törvények, gondolatok alapjaiban hibásak.

Lássuk a holokauszt- és kommunistabűnök-törvényeket. Ezzel egyrészt a velünk élő nácikat akarjuk visszafogni, ami nemes cél. De a náciknak nem a dilettáns gondolataikkal van baj (olyanja millió más embernek is van), hanem a cselekedeteikkel. Ha a véleményt büntetjük, akkor mi az elvi akadálya annak, hogy más hülyéket is büntessünk?. Ha az nekik jó, akkor beszéljék csak ki a bajaikat. (Amúgy mindenkinek jobb, ha szóban levezetik a feszültségeiket, mindenki hülyének nézi őket, és kész.) Ha már tevőlegesen csinálnak valami rosszat, törvényelleneset (vagy erre készülnek, készítenek fel másokat stb.), na akkor kell szigorúan közbelépni. De a mindenféle egyéb konkrét bűnök ellen már vannak törvényeink. A véleménynyilvánítás szabadságát meg lehet békén hagyni.

Vagy a törvény második fele: Biszku Bélát, kommunista belügyminisztert perbe fogták a kommunizmus bűneinek tagadásáért. Értitek. A bűnök–tagadásáért. Nem az elkövetésükért, hanem azért, mert az ő politikai meggyőződése szerint a kommunizmus egy igazságos, ún. népi demokratikus rendszer volt. Azt hiszem, ezt nem is kell bővebben kifejteni; bűzlik, hogy itt megint nem a megfelelő törvény szerint járunk el. Itt sem a véleménynyilvánítás szabadságával kell babrálni.

Aztán van a terroristatörvény. Azzal meg az a baj, hogy semmibe veszi az ártatlanság vélelmét. Ha egy ártatlan embert ezen törvény alapján kapnak el, akkor neki gyakorlatilag reszeltek. Ezért követeli meg az igazságszolgáltatás, hogy valaki ellen vagy emeljenek vádat vagy engedjék szabadon. Ha annyi idő (mondjuk egy év) alatt nem sikerül semmilyen vádat összerakni (még azt sem, hogy legalábbis kapcsolatban állt terroristákkal), az két dolgot jelenthet: vagy ártatlan a terrorizmussal vádolt személy, vagy nagyon inkompetens a vádhatóság. Egyikre sem az a megoldás, hogy az ártatlanok védelmét semmibe vesszük.

Kisebbségek

Aztán vannak az általunk félt kisebbségek, akikről mindenféle legendák keringenek több-kevesebb alappal. Ilyen esetekben az alapprobléma az, hogy a legenda egy másik csoport káros tulajdonságait próbálja rávarrni egy kisebbségre. A cigányokról elterjedt nézet, hogy csak piócái a társadalomnak, a melegekről, hogy egészségügyileg és morálisan veszélyeztetik a többségi társadalmat. Pedig az nyilván nem lehet, hogy valaki csak azért legyen egy semmirekellő bűnöző, mert egy bizonyos népből származik, és a melegek se veszélyeztetik a mi féltett életünket. (És aki a múltkor ennek ellenkezőjét állította, az olvassa el eme írás legvégén is a mellékletet.)

De nem csak olyanokat mondok, akikről mindenkinek megvan a maga szubjektív véleménye. Ugyanígy kisebbségek például politikai kisebbségeket is, a baloldaliak, jobboldaliak, liberálisok, és királypártiak, vagy a zsidók, muszlimok, de akár a nők is. Számtalan olyan esetet lehet a történelemből felsorolni, amikor ezek közül valakik ugyanolyan közutálatnak örvendtek (de legalábbis közmegegyezésszerűen nem tekintették őket egyenlőnek), mint ahogyan az ma más csoportokkal történik.

Függetlenül attól, hogy mennyire igazak, a kisebbségekről vannak kialakult negatív nézetek, és extrém esetben vannak olyanok, akik fel is lépnének ellenük (személyesen vagy választott képviselőik révén). Nyilvánvaló, hogy ekkor a kisebbséget védeni kell a támadásoktól. Erre az egyik mód, ha a többségi társadalom a hiedelmeknek be nem dőlve a többségi választott képviselőkön keresztül védi a kisebbségeket. Ez működik egészen addig, amíg a kisebbségeket védőknek megvan az „51%” (a döntéshozó többség: a konkrét érték persze változhat, de most legyen 51%). De mi történik, ha 2% meggondolja magát, és a kisebbségek ellen fordul? Múlhat ezen a 2%-on a a kisebbségek sorsa?

Véleményem szerint nem, a kisebbségek ellen akkor se szabad a többségnek fellépnie, ha ezt megtehetné. Ebben szerencsére a Köztársaság alkotmányának írói is egyetértettek, és ezért az alkotmány garantálja, hogy kisebbséget (akár születésénél fogva kisebbség, vagy valamilyen döntése, véleménye miatt az), nem érhet hátrányos megkülönböztetés. A kormánynak, a végrehajtó hatalomnak feladata pedig, hogy garantálja a kisebbségek jogait, jogegyenlőségét. A másik szükséges módja a megoldásnak, hogy kezeli azt a valószínűleg nagyon is létező problémát, ami miatt (vagy aminek az elkövetésével) a kisebbséget vádolják.

A kisebbségek jogait persze lehet egyszerűen a megfelelő törvények betartatásával is garantálni; de ha egy kormányfő – vagy akárki – személyesen – kiáll egy kisebbség mellett, és ezzel az emberek gondolkodását próbálja pozitív irányba befolyásolni, akkor azért nem hogy elítélni nem szabad, de tisztelni kell érte- főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a választók nem mind értékelik, ha valaki egy népszerűtlen kisebbség védelme érdekében áll ki egy megfoghatatlan alkotmányos érték mellett.

Függetlenül attól, hogy egyébként mit gondolunk róluk – tisztelni kell Gyurcsány Ferencet, amiért a melegek jogai mellett állt ki nyilvános rendezvényen való részvétellel, és ugyanígy tisztelni kell Orbán Viktort, aki a Jobbiknak válaszul utasította el a „cigánybűnözés” kifejezést a Parlamentben.

„Akkor mi is a hiba?”

Kicsit eltértem a tárgytól a kisebbségek miatt. Arról volt szó, hogy egy csomó speciális esetben mégiscsak szokták korlátozni az emberi jogokat. És hogy első látásra ezek megfelelő megoldásnak tűnhetnek, de alapvetően két hiba van velük. Az egyik az, ha már valamilyen módon korlátoztunk egy alapvető jogot, akkor nem lehet elvárni, hogy azt más esetben mások ne korlátozzák valamilyen más (akár már általunk is károsnak tartott) módon.

A másik alapvető probléma, hogy ezek a korlátozások a valódi problémákat nem oldják meg, sőt gyakran újabb problémákat szülnek. Ami akkor sem meglepő, hogy ha logikusan végiggondoljuk, hogy (1) nem az alapvető emberi jog gyakorlása jelenti – alapvető emberi jog lévén nem is jelentheti! – egyik esetben sem a problémát (2) és megoldás gyanánt mégis azt az alavető emberi jogot korlátozzuk.

Így ezen jogok korlátozása nem csak olyan elvi vétek, ami az alapvető jogokat alapjában veszélyezteti, de közvetlen praktikus veszélyeket is rejtenek magukban.

Liberális manifesztó

Azzal egyetérteni, hogy alapvető emberi jogokat semmilyen (felkiáltójellel: kivétel nélkül semmilyen!) esetben nem szabad korlátozni, alapvető liberális érték. És lehet ezzel nem is egyetérteni. Ha nem fogadjuk el azokat az alapfeltevéseket, hogy vannak alapvető emberi jogok, és ezek sérthetetlenek, akkor egy ilyen gondolatmenet végén más eredményt kapnánk. De a Magyar Köztársaság az összes többi jogállami demokráciával együtt feltételezi az alapvető emberi jogokat, és alkotmányosan garantálja azok sérthetetlenségét.

De nem elég, hogy ezek az értékek az alkotmányban rögzítve vannak, hiszen ha senki nem hisz bennük, senki nem támogatja ezeket az értékeket, akkor előbb-utóbb az alkotmányt se lehet már komolyan venni. És hát egy komolytalan alkotmány mit ér? Akkor meg már ugye minek az? És itt zárult be a kör, itt tértünk vissza Niemöller atyára. Ahogyan ő és sokan mások, úgy én is fontosnak tartom, hogy mindenki megértse és tisztelje ezeket az alkotmányos és emberi értékeket, amik gyakorlatilag elengedhetetlenek egy modern demokratikus államhoz. Liberálisnak lenni annyit legalább jelent, hogy ezen értékek mellett kiállunk. És ennyi már nekem elég ahhoz, hogy liberálisnak valljam magam, és azt mondjam a liberalizmus egy tiszteletre méltó és nagyon fontos filozófia.

Hát ezért írtam le ezt a borzasztó sok dolgot. Köszönöm annak, aki végigolvasta.

***

Csak az lapozzon, akit a melléklet érdekel, amiben azt cáfolom, hogy a melegek egy igen veszélyes kisebbség. A többieknek véget ért az olvasmány.

Ha valamit nem érthetően írtam le, akkor figyelmeztessetek a hozzászólások között.

Amúgy kíváncsi leszek, hogy kinek fog ez újakat mondani, ki találja majd hasznosnak. Ha mondjuk lesz pár ember, akit érdekelt, akkor az internetről, a netes biztonságról és még pár konkrét alkalmazásról írva be is fogom fejezni, amit elkezdtem.

Szóval akit érdekel, az a menüből (baloldalt) nyissa meg a Számítógépekről című oldalt. Vagy kattintson ide.

Így néznek ki egy gázzal teli csőben kialakult állóhullámok, ha eddig nem lett volna egyértelmű. Fizika fakon meg kéne csinálni.

Hogy pontosan miről van szó? Hát arról, hogy például egy processzor, egy merevlemez, a többi vas és az internetszolgáltató segítségével hogy tudod te most konkrétan ezt a szöveget olvasni. Vagy, amire külön hangsúlyt fektetnék, hogy gonosz emberek hányféleképp tudnak téged átvágni az interneten vagy máshol.

Ezt amúgy simán kéne oktatni már attól a kortól, amikor egy gyerek rendszeresen használja a számítógépet, az internetet (hozzávetőlegesen: óvoda, középső csoport), de legalábbis számtech órán el kéne ezeket mondani mindenkinek. Ehelyett ezt nem tudja senki, az érettségin meg kultúrtörténeti nyavalyákat kérdeznek. De az oktatási rendszer szidását most meghagyom másnak.

Nagyjából ennyi is lenne, mert nem kell mindenkinek értenie ennél többhöz. De ehhez azért kéne. Ez most az októberi érettségi előtt még hasznos is lehet, ha elkészül, de közben azért a magam kedvéért is csinálom (szeretek írni). Ja és az is eszembe jutott, hogy ugyanezt a végén videó- vagy podcastformátumban is meg lehetne csinálni mindenféle menő grafikával, vizuálisabb magyarázatokkal stb. – hmm, valaki?

Ha a projekt kész lesz, akkor az anyag felül a Számítógépekről című linkre kattintva lesz elérhető. Egyelőre persze csak tervek és vázlatok vannak azon a linken. Akit a kész anyag érdekel, ne féljen, szólok, ha kész lesz. Akit már a vázlatok is érdekelnek, az nyugodtan nézze meg. Sőt, aki ért hozzá, az megírhatja, hogy mit kéne máshogy csinálnom (miről írjak még/máshogy/kevesebbet), aki pedig a témához nem ért, de a végeredmény érdekelné, az szólhat, ha valamit érthetetlenül írtam le, fogalmazzam át. Akit pedig nem érdekel az egész, az úgysem jutott el eddig a mondatig, de semmi esetre se kattintson majd a hivatkozásra.